KOZMA PÉTER

„Gyerekkoromtól az önmagukban álló, progresszív és élő terek létrehozása foglalkoztat.”

Szüleim Magyarországon, Budapesten nőttek fel, s ha a történelem közbe nem szól, valószínűleg én is ott látom meg a napvilágot. 1956-ban azonban – százezrekkel együtt – szüleim is elhagyják az országot. A nagy út első állomásaként Padovába mennek, de egy év után úgy döntenek, folytatják félbeszakadt egyetemi tanulmányaikat. Édesapám, Kozma Ottó ezért Svájcba költözik, és a zürichi orvosi egyetemen fogorvosnak tanul – nem véletlenül: neves fogorvosdinasztia sarja, üknagyapjáig visszamenőleg minden felmenője ekként dolgozott.

Édesanyám, Bókay Zsuzsanna eközben Párizsba utazik, és a Sorbonne-on tanul biológiát. Családja híres orvoscsalád. 1960-ban, miután befejezi tanulmányait, Solothurnba (Svájc) megy édesapám után, ahol összeházasodnak. Én 1961 májusában jövök világra. Néhány Solothurnban eltöltött év után családunk Zürichbe költözik.

TICINO: TARZAN FLASH

Szüleim Ticinóban (Dél-Svájc) egy nagyobb területű, vadregényes telket vásárolnak – ez döntő hatással lesz további életemre, s későbbi művészetemre is. Nagy terület ez rétekkel, erdőkkel, gránitba csurgó patakkal, amely hol vízesés, hol medence. Először persze csak „élvezkedem”, ahogy bármely más gyerek is tenné. Játszom önfeledten, Tarzannak képzelem magam. Rövidesen azonban óriási hatást kezd rám gyakorolni a hely biotóp természete: az elhatárolt, külön életet élő tér a maga belső struktúrájával. Ennek a rendszernek része lettem magam is. Kunyhót készítettem, abban laktam, a konyhakertből ettem, ha megszomjaztam, a patak felé vettem az irányt. Az önellátás szüleimtől sem idegen. Disszidensek, háborús gyerekek. Mindent saját magunk varrunk, magunknak ültetünk. Egyrészt idill, másrészt viszont az önmagában álló és élő tér megtapasztalása. Ennek hatása későbbi fényművészeti installációimban is visszacseng.

ZÜRICH: KINYÍLNI ÉS ELEMEZNI

1973-ban aztán Zürich mellé költözünk, a saját tervezésű családi ház kertjében már egyedül teremtem meg a vágyott biotóp környezetet. Nagyobbacska tavat alakítok ki külön élővilággal, gondosan ügyelve rá, hogy az egyedek számára megfelelő életfeltételeket hozzak létre. Nem csupán ez fordítja ekkor figyelmemet a környezetvédelem felé: ez a nagy energiaválság éve, amely tudatosítja bennem, hogy véges a globális élettér, hogy a háztartási problémák mögött az húzódik meg: a bolygó, amelyen élünk, kicsi, s nem zsákmányolható ki vég nélkül. Ez a felismerés szinte bekúszik a bőröm alá: akkor lett fontos, hogy minél kisebb legyen a kocsi, hogy minél kevesebbet fogyasszon. Azóta is irritál az emberek nemtörődömsége a fogyasztói paraméterekkel szemben. Alapvetően egomán alkatommal aztán úgy éreztem: majd én megmutatom. Létrehozok olyan „ütős” projekteket, amelyek hatással lesznek az emberekre, amelyek kiszakítják őket hétköznapi tompultságukból, hogy kinyíljanak a problémákra, s ők is képessé váljanak az elemzésre.

Mindeközben a zürichi gimnazisták hétköznapjait élem, érettségi után pedig a zürichi egyetemen két évig orvosnak tanulok – nem túl messze keveredve a családi tradícióktól. Két értelemben sem: azon túl ugyanis, hogy az orvostudomány valóban érdekelt, az egyetemi síversenyek lehetősége is sokat nyomott a latba. Többszörös magyar síbajnok édesanyám és síugró édesapám példáját követve hároméves korom óta síelek, 14 évesen már versenyeken indulok alpesi műfajban, 1981-ben tagja leszek az országos Svájci Egyetemi Síválogatottnak. 1982-ben felvesznek a svájci nemzeti válogatottba, 1984-ben már magyar színekben 18. helyezést érek el szlalomban a téli olimpián, Szarajevóban. „Nemzeti hős” lettem, amit az akkori politikai rendszerben szkeptikusan fogadtam, de azért engedtem, hogy ne kelljen a zöldségestől a vámhivatalig sorban állni. 1985-ben Magyarországra költözöm. Az olimpia után úgy érzem, hogy láttam már mindent ebben a műfajban, és tovább akarok lépni.

BUDAPEST: EGYETEM

Azóta más sportok lettek szerves részei az életemnek, befelé forduló aktivitásokat végzek: nem teniszezek, nem síelek, hanem az úszás, a jogging és a földmunka telkeimen egészíti ki a mentális tevékenységemet. A sportban test és lélek egységben működik: csúcsa épp ezért a jóga, amely minden másnál egyértelműbben mutatja: a test egy 3D-rendszer, önmagában is egy biotóp. A versenyszerű síeléssel felhagyva 1985-ben felvételizem a Budapesti Műszaki Egyetemre, ahol az Építészmérnöki Karon tanulok négy éven át. Tanulmányaimat félbehagyom: egyre jobban vonzódom a művészetekhez, 1989-től ezért a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem vizuális kommunikáció szakán tanulok tovább. Tanáraim Pásztor Erika és Szirtes János. Részt veszek Maurer Dóra képzőművész kurzusán, s itt rengeteg kísérletet végzek, hogy kis diavetítőkkel absztrakt, színes, geometrikus alapmintákat vetítsek falakra, hétköznapi berendezésekre – akkor még belső térben.

FRANKHEGY: KORTÁRS KÉPZŐMŰVÉSZETI TARZAN FLASH

1987-ben vásárolom meg a budai Frankhegyen azt a telket, ahol már tudatosan biotóp projektet valósítok meg művészeti installációként. A hely varázslatos: a városhatár melletti budai dombokon több ezer négyzetméternyi föld, amely déli fekvésével és körpanorámájával művészeti szempontból is inspiráló. Itt kezdek el land art projekteket készíteni, s az elkövetkezendő néhány évben komoly műhelymunka terepévé válik a vidék.

Ezen a csodás helyszínen 1990-től 1994-ig szűkkörű művészeti partikat rendezek barátaimmal és barátaimnak. Az összejövetelek egy idő után kinövik magukat, és 1995-től 2002-ig már Frankhegy Fesztivál névvel rendezek többhelyszínes, többnapos, a nagyközönség számára is nyitott rendezvényeket. Ezek az összművészeti rendezvények – ahol a képzőművészet mellett az elektronikus zene kerül fókuszba – akkoriban nemcsak Magyarországon, de Európában is kuriózumnak számítanak, ezért hirtelen nemzetközi szinten is ismertté válik a fesztivál.

RAYPAINTING: PIONÍRMUNKA, PROJEKTFORMÁLÁS

1996-ban a Frankhegyen készítem az első fényinstallációkat. Komplex, önálló environmentális projektnek képzelem őket. Ekkor születik meg a Raypainting elnevezés. Intenzív átélést és tervezőmunkát igényel: kiválasztom a városrészt, az épületeket, hogy mi legyen bevetítve, és mi ne. Izgat, hogy újraalkothatom, amit előttem mások, építészek már megalkottak. Négyzetméterenként végig kell gondolnom a teret, hogy végül minden apró terület megkapja azt a figyelmet, amelyet szánok neki. Ez tehát az én feladatom. Alkotótársam, Berkes Dorka [dj Dork] üveglapokra festett alkotásai pedig az adott környezethez hozzáadott projektált réteg. Találkoznak a matériák, egymásra rakódnak a felületek, montázselven működik az installáció. A fény, a színek, a vetített és a meglévő struktúrák összjátéka rendkívül összetett.

A 18x18 cm-es üveglapokra való festés az 50-es években Bécsből indulva járta körbe a világot: akkor indult, amikor Ludwig Pani és a díszlettervező Schneider-Siemssen kifejlesztették projektorukat. Utóbbi Herbert von Karajannal dolgozott a bécsi operaházban. Ő is üvegre festett, ami nagyon aprólékos alkotómunka, de amelyből mégsem lett képzőművészeti ág: megmaradt a díszlettervezés keretein belül. Ebből a díszlettervezői hagyományból merítek tehát – de tágabb térbe emelem azt. Színpadi helyzetet teremtek persze én is: konstruált teret. Az installáció ugyanis előadás. Csak éppen nem a klasszikus néző-színpad-háttér felosztással. Szükség van tehát jól bevetíthető felületekre, a vízszintestől a függőlegesig, hogy érzékelni lehessen a transzformált tér dimenzióit. Ilyen értelemben minimum két vetített sík van, két „színpad”, s a néző lehet bárhol. Szereplővé is válik egyben. Egymást is nézik, így szerepelnek. Testük szinte mozgó vászon.

Nemzetközi szereplésre törekedve, 1996 őszén Svájcban már több helyen is bemutathatom a Raypainting-installációt. Negyed évvel később 20 db 250 W-os Kodak Carousel-lel vetítem be a montreux-i Casino dísztermét. 1997-ben ismerkedem meg Gerry Hofstetterrel: 2001-ig ő lesz a menedzserünk. 1997-ben így jutunk el Colombier-ba, ahol ősszel 12 db 1500 W-os Pani projektorral dolgozunk. 1998-ban a St. Moritz-i tavon alkottam egy installációt, majd meghívást kaptunk a millenniumra, így a Palace szálloda teljes homlokzatára két héten keresztül vetítettünk 7 db 6000 W-os Pani vetítővel. Ez bizonyult a legnagyobb millenniumi attrakciónak Svájcban. 2001 karácsonyán van az első nagyobb felkérés Budapesten, ahol a T-Com székházát és az előtte lévő teljes parkot átalakítom, ami ettől kezdve hagyományként bővült évről évre. 2004-ben megterveztem a raypainting tornyot, amit a következőképp alakítottam ki: fölül, a torony tetejében helyezkednek el a gépek, alul egy 100 m²-es, átlátszó ponyvával fedett vendégtér egy 12 napos kulturális programsorozattal (zenei programokkal, előadásokkal, beszélgetésekkel). 2004-ben Budapesten, a Millenáris Parkban, az EU-csatlakozás alkalmából rendezett ünnepségen az addigi legnagyobb felületen, 20 000 m²-en készítem el az installációt.

Az utolsó raypainting projekt 2006-ban a berlini Brandenburgi kapun és az előtte lévő Pariser Platzon történik.

KORTÁRS KÉPZŐMŰVÉSZETI INSTALLÁCIÓ: GLOBÁLIS KONTEXTUSBA HELYEZÉS – KIJELÖLNI ÉS KIEMELNI: AUGMENTED SPACE

Már a tér kijelölése is installatív aktus. Annyi figyelemre méltó részlet van egy ilyen kijelölt térben, s ezeket a tér mind vitára bocsátja! Foglalkoztat, hogy az épületek átlényegüljenek; ehhez nem feltétlenül kell szín.

Ezért lassan távolodni kezdek a tiritarka színkavalkádoktól. Ami most érdekel, az a raypainting analízise, továbbfejlesztése. A raypainting ugyanis szükségszerűen tűzijáték, trópusi környezet, ahol mindenki jól érzi magát. Persze korábban óriási kihívás volt a szürke városi térben hirtelen színes teret létrehozni. Lehozni a Frankhegy party-feelingjét a városba, városi térben harsány fénykoncertet, színházat kreálni, behatárolt biotóp teret, amelynek saját klímája van. Ahogy látható volt a fentiekből, gyerekkorom óta ez érdekel: a biotóp tér. A kiállítóterem a tisztított, semlegesített tereivel nem. Művészetemnek része kell, hogy legyen a hétköznapi élet: valós élethelyzetbe szeretek belenyúlni. A Raypainting továbbfejlesztésére pedig azért van szükség, mert nem szelektált. Mindig hasonló színpompát hoz. Számomra most az jelent kihívást, hogy az installációk összintenzitását tagoljam, elrendezzem – képileg és intellektuálisan egyaránt.

2008.

Megjegyzés: Ez a cikk a Raypainting™-re hivatkozik és korábbi közös munkákat ír le és mutat be Péter szemszögéből. A projekt vezető vizuális alkotója Berkes Dóra volt, és a Raypainting védjegy őt illeti meg. Kérjük, a Raypaintinggel kapcsolatos minden üzleti és egyéb megkereséssel hozzá forduljanak.